Gauguin széke

A képecske Van Gogh 1888-ban készített festménye népszerű alkotás. Az a sivárság és árvaság, amelyet sugall, az egzisztencialisták műveiből jól ismert, s azt hiszem, éppen nekik köszönhető sokunk Van Gogh iránti figyelme s éppenséggel e vászon kedvelése.

A mű érdekessége számomra, hogy ugyan minden színfoltjában olyan, amellyel a hozzáértő műértelmezőknek jellemezni szokásuk az arles-i magányában barátra lelő festőt, de akármelyik szín lehetne akár Gauguiné is. Olívazöldre festett falú szobában magányosan álldogál egyetlen, textillel bevont ülőlapú, erős fakeretű karosszék. A székben, ahol valaki nemrég pihent és olvasott, tárgyak: két nyolcadméretű, becsukott könyv és a talpas gyertyatartóba tűzött, nagy lánggal égő, hegyére állított szemű gyertya. A kényelmes szék használója barátságos láng fényében olvasta néhány pillanattal korábban a két könyvet (talán összevetette azok tartalmát), avagy azok valamelyikébe mélyült (hogy éppenséggel a másik könyvbe foglalt előzetes ismeret fényében megértse), s hogy nemrégen fölkel és eltávozik, a maga helyére ülteti a tárgyakat, fényben hagyva a közelmúltat. Ezek a könyvek és az élő láng visszavárják a használójukat. Jó lehetett ebben az ülőalkalmatosságban foglalatoskodni, biztonságosan támasztja a hátat, a karfák befoglalják az emberi corpust, az ülőlap felveszi a test formáját, de szilárd – a szék, most is, hogy nem kuporog benne ember, őrzi az ember alakját. Idéz. Amúgy ugyancsak citál a székben égő, karfákkal körbeölelt gyertya lángja, nem csak a széket használó olvasót, a könyvébe mélyedő, annak tartalmát felmérő ember figyelmét, a fénytől telt sárga szín révén a fakó borítójú könyveket, hanem a távoli, a mediterrán vadon zöldjével rendelkező, falra akasztott másik gyertyát is. Ez a gyertya biztonságban függ a falon, csak a lángja terjedelmes, körbevéve azokkal a szaggatott, aurát képező, sűrű vonalkákkal, amelyek Van Gogh képein az illékony testeket többnyire határolják. Hogy a néző félre ne értse, a két láng közötti szolidaritás azzal is hangsúlyozódik, hogy a szélesen elterülő széklap párnájának a színe reflektál a falzöldre.

Csak éppen ez a karosszéklap-árnyalat Gauguin színvilágából is való. A tropikus erdők fülledt zöldje ez, Tahiti asszonyainak izzadt és fénylő bőre kap efféle visszfényt, Krisztus rothadó emberhúsú mellkasának árnyalata, egy gyümölcs hamva, a biliárdasztal posztója, a zöld disznóké. A szék fakeretének színe sem a holland posztimpresszionista művész sajátja. E szék valójában Gauguiné. A festmény pedig Gauguin-portré, amellett, hogy egy mély, melankóliával és mániával is jellemezhető lelki kapcsolat enciklopédikus módú bemutatása.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük