http://www.litera.hu/hirek/a_papirlap_tapintasa_a_friss_konyv_illata
Géczi János: Ezekben a hetekben – vizsgáztatás és adminisztráció mellett, elbölcsülés ellen mi egyebet tehetne az azonosítószámmal rendelkező felsőoktatási állománytag, a napjaiban és életében szétforgácsolt tanárember – mailezés segítségével állítom össze a szerkesztőmmel a kertkönyvemet. Az elmúlt fél évtizedben, túl a naplementéken, a saját kertem került a figyelmem középpontjában, éppen azért, mert történethez akart jutni. A históriáját raktam lassú mondatokból össze, széles kerítést vonva köré, hogy benne legyen a vörösbegy, a fűnevelés és az univerzumom is. Marrakesh, Peking és a yunnani Shilin, Róma, Brüsszel és Monostorpályi mellé, életem véletlenjei révén ugyanarra a papirosra sodródott a Veszprém várhegy-oldali hortus, a vöröskődarabokkal, a magról nőtt birsalmafájával, Jósika-orgonabokrával és történelmi rózsáival együtt. A kert, úgy sejtem, újból némaságra készül, most hagyja el a hangja, a saját illata és minden egyéb érzete, középkorias, diólevélszagú melankólia kezdi átitatni. Tavaly elhalt a puli, idén Kicsi, a társa. A tó halait kóbor macska halássza. Az időjárás nem kedvez a rózsabokroknak. Hagynak el a szeretteim, kiből por lett, kiből lélek. Alakulunk át. Új árnyékliliomok guggolnak Verocchio egykor Medici-kertbe állított szobrának másolata köré. Irtom a borostyánt, olvasom Graciánt. A kertnek a vers sem elég méltó még, de igyekszem, hogy azzá váljék. Bizakodom, hogy hat év versapály után újra írok majd verset is, ismét zenét hallgatok, arabot, ha lehet.
Hogy prózaira vegyem: mi számomra a kert? Élettér, amelyben jobban ki tudok teljesedni, mint a könyvtárban, avagy a magam módján belakott lakásban.
A Könyvfesztiválra új regényed jelent meg, a Könyvhéten is dedikáltad, Viotti négy vagy öt élete címmel. „A magyar Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat Részvénytársasága kiadásában, a népszerű általános tudás és műveltség tárának tizennyolcadik kötete után jelenik meg egymás után két pótkötet, mindkettő 30 000–30 000 példányban, 1931-ben. A kiadvány részére a társaság a papírt Viotti Mór Aurél Ágoston gyárából vásárolja.” – így kezdődik a könyv. Részleteznéd a témafellelés körülményeit, kalandját? Az írás idejének történetét?
GJ: A bejárt európai terek négy legkedvesebbje érkezett vissza hozzám, hogy a regénybe kezdtem. Utazni néhány éve nincs tehetősségem, nincs más lehetőség, mint megírni azokat az antropológiai tereket, amelyeket, úgy hiszem, ismerek. Ugyanazt az életet tudtam ezeken a tájakon élni, s most ezek lettek a hősöm egymást váltogató közegei. A téma hirtelen jött, a regény mottója adta, s a regény alapszövege másfél hónap alatt, tavaly januárral elkészült. Az utána következő év szakmunka volt, olyan sűrűre írni a mondatokat, amennyire képes vagyok. Szobalét volt, gyönyörködtem az életben. Kritikusaim, olvasóim, s a nem-olvasó barátaimmal egyetemlegesen a korábbi munkáimban hiányolták a szerelmet, ámbár alig akad olyan sorom, amelyet ne hatott volna át a szerelem; most tehát megírtam a szerelem-nélküliséget. A hős négy életét, amelyek során, Európát bejárva megtanulja az önkiteljesedést, és az ötödiket, amelyikben képessé válik a négy tapasztalatát elviselni s elfelejteni. Szerelmeskönyv a Viotti, enciklopédikusan megírt életrajz-sor, kevés mondattal, olyanokkal, amelyeket élveztem elmondani. A versírásból ismert szenvedély fogott el, kizárólag annak kellett utána járni, hogyan készül a papír, miként állítják elő a tust, milyen a levélírás technikája s miként is néz ki a hűséget megjelenítené kész, íróasztalon elheverni tudó levélbontó. A regény az első mondat után élni kezdett, s hagyta, hogy a mondatait hangosan mondhatóvá tegyem.
A szöveg egyik hangsúlyos motívuma a levelek, a levelezés. Anélkül, hogy bármilyen aktuális értelem jegyében megfejteni kívánnánk; abban a korban, a miénkben, amelyben a levelezés hagyományos formái teljesen eltűnőben vannak, ez az anakronizmus „szándékos-e”? A fenti megközelítést bővítve, mennyire tekinthető egy süllyedő világ, az írott-nyomtatott kultúra rekviemjének a regény?
GJ: Művelődéstörténészként látnom kell, hogy az írás és olvasás milyen változásokon esett át azóta, hogy a tudás átadásának ez a körülményes technikáját az emberi kultúra kialakította. Másrészt érzékelem azok – régiek és maiak – felszólalásait is, akik a – nekünk – hagyományos írás és olvasás teremtményei (is), s értem búbánatuk okát és értelmét. Nem titkolhatom, bennem is ébred nosztalgia a papírlap tapintása, a friss könyv illata, a széljegyzetelt szövegek iránt. Jó silabizálni a széljegyzeteket. Az Adriánál olvasott könyveim mai napig visszaadják a sós víz szagát, a kézírásomban látom az egykori, a mondat tárgya iránt érzett hévet, s a ceruzába kapaszkodásom gerjedelmét. Újabban azonban, legalább két évtizede így élek, azt is kiérzem, hogy az ismeretek írással-nyomtatványok olvasáséval történő átadásában mennyi személyiség-idegen elem húzódik meg, s mennyire foglya az alkotó a nyelvének, a szöveg leírásának, a hordozóanyagnak, az írás körülményeinek. Nagyon halkan azt is állítom, hogy akadnak sokaknak olyan textusaik, akik semmi egyebet nem tesznek, mint az írás anyagainak engedelmeskedve elengedik veszni az azokon túli dolgokat. A papír és írófesték kétségtelen, legalább annyit adott az emberiség papírral-írófestékkel munkálkodó tagjainak, mint amennyit elvett tőlük, és ez a hiány nem maradhat megemlítés nélkül. A regény, bízom benne, persze nem requiem, hanem felismeréseken alapuló regény.
S természetesen: a világ legnagyobb része elsüllyed, s jó, ha marad belőle egy-két morzsa, hagyománynak.
Kérdésem Hizsnyai Zoltánhoz: Hogyan halad a háza építésével? Tudja-e már, hová fog nézni az íróasztalától?