2014. 07. 19. 19.
A falakra függesztett felvételeken, amelyek közében ennyien állunk, zavarba ejtő jelenetek. Szorult helyzetben vagyunk, ha nem is másért, azért bizonyosan, mert hirtelenjében nem tudható, mit nézünk a tenyérnyi képecskéken. Mi az, amit belőlük érzékelünk, s annak nyomán általunk miféle értelmek jutnak e téglalap-forma látványok számára?
Alig két tucat, nyomda által kivitelezett, eredetileg Kovács Endre által föllelt és összeválogatott kép látható, s egy, az jelentésük fölfejtéséhez irányt mutató kiállításcím (azaz: ’14/’18), amely oly hangsúlyozott a meghívó kartonján is. Továbbá, a nyomatok egy bizonyos részén, hol a kép terében, hol a kép alsó széle alatt, helynevek: Isonzó, Arras, Tarnopol, Champagne, Ypres, Lenberg, s egyéb európai településnevek.
A kollekció másik felének darabjain a kép látványát immár nem a helyszín azonosítását elvégző, az értelmezésnek teret adó településnevek egészítik ki. Helyükre egy-egy tartalomra utaló szó, illetve kifejezés került. Vizuális műremek mind a 23 alkotás, amelyek ikonikus anyagát segítő szavakkal: indexekkel illetve szimbólumokkal látta el az alkotó. A kép és a szó együttes használata legalább száz éve sokat használt eljárása a művészetnek, arról nem szólva, hogy a modern társadalmak nyomdai termékei ugyancsak fölhasználják, éppen az befogadó értelmezésének a meghatározására, a művek jelentésterének fókuszba állítására. A kép, amelybe belenézünk, egy olyan, a miénktől eltérő időbe, más térbe átlátó távcső, amelynek a lencséjére a látvány azonosítására szolgáló szóbeli üzenetek kerültek föl.
Két, a feliratok révén jól elkülönített csoportja tárult fel tehát a kollekciónak. S amúgy, az első világháború némely harcterét szöveggel is megnevező képek – az egyik szekció tagjai – korabeli felvételek, hiteles és többé-kevésbé jól ismerhető, adatolható dokumentumok. A másik képcsoportot Kovács Endre fotómontázsai képezik: ezekhez a művész saját tájfelvételeit, tárgyfotóit illetve régebbi eredetű, talált fényképek kiválasztott részleteit használta föl.
Ami közös a két képcsoportban, az nem csupán az alkotási technikából következik: igaz bár, hogy a művek átszínezettek, némelykor a nagyítás miatt szétfoszlóak, pixelesek, de meghökkentőbb a fölhasznált, a talált vagy az önállóan készített, a munkafolyamat nyersanyagát képező felvételek kegyetlen kezelése.
A családi képbe benyúló óriás daru kosarából (testtartásából fölismerhető) szónokló alak sziluettje, az ónixzöld mezővel letakart tárlatlátogatók tömegén átzúduló, felénk rohanó (plasztikból préselt) katona alakja, a felolvadó jégtömbből kibukkanó, szétroncsolt testű hadfi teteme, a báltermi felvétel többszöri egymás mellé másolásából kikerekedő, kozmikussá terebélyesedő forgatag (amelyben végleg elvész a résztvevők arca) épp oly sokkoló és kétségbeejtően erőszakos, akár az ellentmondást nem tűrve bemutatott tábori képek sorozatának eseményei. Mit kezdjünk az olyan dokumentumképpel, amelyen a gáztámadásban szétroncsolt arcú katona kétségbe ejtő maszkja, a mellkason lőtt, eldőlő férfi életének utolsó pillanata, a lángszóró sugarába befogott embertest végső megrándulása, a személyiségüket a katonai felszerelésben elvesztő, az arcot befoglaló gázálarcban pózoló három bajtárs csoportja látható, különösen, hogy mindezek tényképek. Az emberi történelem és a művészi alkotómunka ugyanolyan kíméletlenséggel, gonosz praktikával nyúlt az anyaghoz, egyforma tapintatlansággal semmisítette meg, ragadta el tőle a létet. Az emberiségnek és a művészetnek azonos valóságmegsemmisítő eljárásai volnának?
Vágások, átszabások, metszések, tépések, foltok, halványuló vagy rikító maszatolások, kontúr nélküli felületek eredményeként válnak megrendítően kaotikussá a véglegessé formálódó Kovács Endre-művek, amelyek zűrzavara a feliratok segítségével mégis értelmezett marad. Az infernális rendezetlenség, ha elfogadhatóvá nem is, de érthetővé alakult. S ugyancsak rendet ígér a kollekcióban a művek egységes mérete. Ugyanis a kiállított nyomatok mindegyike az első világháborús tábori levelezőlapok nagyságával megegyező. Amúgy éppen ez a meghatározott időszakra egzaktul rámutató küldemény-méret tette lehetővé, hogy indoklást nem követelő módon illeszthető szöveges magyarázat a képi látványhoz.
S az sem szorul magyarázatra, hogy miért tekinthető dadaistának ez a kiállítás. A dadaizmus az első világháború idejével alakult ki, kétségtelenül a társadalmi eseményektől lesték el a művészek a műalkotási eljárásokat. S a filozófiát is, a dolgok összeállítását nem a harmonikus rend, hanem a robbanás eredményezi. A részek nem szervesen kerülnek egymás mellé, hanem a véletlen termékei, s az ember pedig ezt fogadja el normálisnak, az egyetlen lehetséges megoldásnak. Kovács Endre, e tapasztalat újraolvasása eredményeként használja fel az archív világháborús képeket, és a napjainkban készült saját felvételeit, végtére is, ugyanazok bennük a műszervezési erők.
Nincs kor, amely ne akarná a múltat újrateremteni. Annak az időszaknak, amelyben élünk, most arra lett igénye, hogy egy olyan eseményt, éppenséggel az első világháborút vizsgáljon, mint a mai kérdésekre magyarázatokat nyújtó lehetséges periódust, amelyről a megelőző kor(ok) nem adtak érvényes, a jelennek is szóló magyarázatot. Kovács Endre mini-tárlata a múlt újraírásának alkémiájáról is szól.
Kovács Endre: ’14/’18 (P. Ex.)
Alsóőrs, Török-ház, 2014. július 19. 19. óra