1.
Fonákja ezüst, mint a lehelettel csiszolt tükör
s végigfut hosszában
a fűszálnyi vezérfonál a hal-formájú olajfalevélen.
Kedveltem, miként a lélek
ha kedvenc növényére lel, melyben
rá-ráköszönt a reggelre, avagy a délre
és magát benne felismeri, mint sűrű vízcsepp
a zúgó vízesésben. Szép táj ez, elfér
benne a hiánytalan világ. Ami nem, azért
nem kár. A virágba se fér bele az illat
ha szagtalan, s ha színe sárga
az aranyé, a vörös se.
A nádszálba húzom be itt magam
keresem az o-ra kerekült szót a szádon.
2.
Ablakban éjdarab. Áthallatszik
üvegén a bambusz susogása. Éjszaka
a kert fekete köpenyében jársz
testednek nincsen árnya.
A Holdnak nincsen reád szeme.
Nincs a szerelemnek rád mondata.
Csupán annyit tudok rólad:
égtél, akárha lángnyelv. Voltál.
S magába foglalta – tűzvész
a hőt – áldozatát az oltár
és menten elengedett: szálljon
hogy legyen veled egy a boldog Isten
fogja át válladat.
Engedje el ő is. Elengedhet téged
drága kincsem, mivel ő sincsen.
Szeretnék felnőtt lenni
valahol Róma fölött, éjjel a hegyen
kóborolni a zúgó fenyvesben, melyet baglyok látnak
az égnek nincs villáma, és nincs apja.
A gyereket, ki számolja, szedi a szívét az akácnak
– szeret, nem szeret – belőlem elkergetem.
Nem vagy! – beszélem magamnak
nyolc hónapja nem fogy el
mégsem a rád mondott sok szavam.
Szívemben rókák és őzek nem laknak
kussol a vér. És nincs szavam
magamra.
3.
A szél szüntelenül fú és átkát mondva
süvít, mert fúnia kell. Szavakká szórt imaként
köröznek és hullnak a levelek
hol a folyóba, hogy miként szöveget a könyv mélye
fogadja be az ár, soha vissza ne adja, hol a hajamba
hogy innen velem sodródjanak el. Dél sem volt
amikor megérkezett a kétségbeesés
megnőtt bennem, az összes időmmé vált a múltam.
Mormogom, kigömbölyödik az, ami tökéletes
szeress, szeress, szeress, hasztalan.
Nem hallgattattam meg. Nem kapom vissza a szavakat
nem, mi lovasként hordta őket, se a lélegzetet, se a szelet. Fulladok.
4.
Egyik szemét rám, mint a gyilkosra veti
a másikkal az áldozatra, önmagára fókuszál
mintha egyetlen penge két oldalán
állnánk s köztünk a kiélezett, a közös szó
villog, minket szétválasztó jelentéssel.
Az egyik a világhoz fordul, a
másik befelé. A tekintetét látom, hogy milyen.
Kék- és zöldszemű egyre
itt vihar dühöng, ott a kályha ölébe
tűz dünnyög, itt tavaszba fordul az éjjel
ott az őszből kilép. Valaki tanulja a valóságot. S
a másik most felejti el.
5.
A mindent és a semmit se jelentő bokrok között
a bimbó, itt, amely hegyes, ahogyan az orsó
merő vérpiros színnel megtöltött test
alakja leginkább miként a fülemüle, olyan.
Hangtalan madár az ághegyen! Néma lény, melyet a szerelem
ami a virághoz vitte, rózsává változtatott.
S a jövő? Látom a ragyogását, szemében a lehulló
rózsa ellobbanó tüzét és kihunyó parazsát!
Hallom az énekét, ami torkon ragadja és
megöli, ha lesz egyszer tiszta, akárha húros hangszernek
amelyre nincs se szó, se vers, se bánattól olajos szem
a világ szépségén bánkódó panasza.
Érzem az egymásba nyíló zárt kertekben
az éden útvesztőjének édes illatát.
Tudom, milyen árnyékban érzi növekedni magában
a kiteljesedést: szárnyat bont, holott csak szirmát hullja
illatot bont, mintha jövőt, és amíg csivitel
lehull belül s a gallyak alá meleg, piros szőnyegként terül.
(Élet és Irodalom, 2008. október 31.)