Labirintus

 

1.

 

Fonákja ezüst, mint a lehelettel csiszolt tükör

s végigfut hosszában

a fűszálnyi vezérfonál a hal-formájú olajfalevélen.

Kedveltem, miként a lélek

ha kedvenc növényére lel, melyben

rá-ráköszönt a reggelre, avagy a délre

és magát benne felismeri, mint sűrű vízcsepp

a zúgó vízesésben. Szép táj ez, elfér

benne a hiánytalan világ. Ami nem, azért

nem kár. A virágba se fér bele az illat

ha szagtalan, s ha színe sárga

az aranyé, a vörös se.

 

A nádszálba húzom be itt magam

keresem az o-ra kerekült szót a szádon.

 

 

2.

 

Ablakban éjdarab. Áthallatszik

üvegén a bambusz susogása. Éjszaka

a kert fekete köpenyében jársz

testednek nincsen árnya.

A Holdnak nincsen reád szeme.

 

Nincs a szerelemnek rád mondata.

Csupán annyit tudok rólad:

égtél, akárha lángnyelv. Voltál.

S magába foglalta – tűzvész

a hőt – áldozatát az oltár

 

és menten elengedett: szálljon

hogy legyen veled egy a boldog Isten

fogja át válladat.

Engedje el ő is. Elengedhet téged

drága kincsem, mivel ő sincsen.

 

Szeretnék felnőtt lenni

valahol Róma fölött, éjjel a hegyen

kóborolni a zúgó fenyvesben, melyet baglyok látnak

az égnek nincs villáma, és nincs apja.

 

A gyereket, ki számolja, szedi a szívét az akácnak

– szeret, nem szeret – belőlem elkergetem.

 

Nem vagy! – beszélem magamnak

nyolc hónapja nem fogy el

mégsem a rád mondott sok szavam.

Szívemben rókák és őzek nem laknak

kussol a vér. És nincs szavam

magamra.

 

 

3.

 

A szél szüntelenül fú és átkát mondva

süvít, mert fúnia kell. Szavakká szórt imaként

köröznek és hullnak a levelek

hol a folyóba, hogy miként szöveget a könyv mélye

fogadja be az ár, soha vissza ne adja, hol a hajamba

hogy innen velem sodródjanak el. Dél sem volt

amikor megérkezett a kétségbeesés

megnőtt bennem, az összes időmmé vált a múltam.

Mormogom, kigömbölyödik az, ami tökéletes

szeress, szeress, szeress, hasztalan.

 

Nem hallgattattam meg. Nem kapom vissza a szavakat

nem, mi lovasként hordta őket, se a lélegzetet, se a szelet. Fulladok.

 

 

4.

 

Egyik szemét rám, mint a gyilkosra veti

a másikkal az áldozatra, önmagára fókuszál

mintha egyetlen penge két oldalán

állnánk s köztünk a kiélezett, a közös szó

villog, minket szétválasztó jelentéssel.

 

Az egyik a világhoz fordul, a

másik befelé. A tekintetét látom, hogy milyen.

Kék- és zöldszemű egyre

itt vihar dühöng, ott a kályha ölébe

tűz dünnyög, itt tavaszba fordul az éjjel

ott az őszből kilép. Valaki tanulja a valóságot. S

a másik most felejti el.

 

 

5.

 

A mindent és a semmit se jelentő bokrok között

a bimbó, itt, amely hegyes, ahogyan az orsó

merő vérpiros színnel megtöltött test

alakja leginkább miként a fülemüle, olyan.

Hangtalan madár az ághegyen! Néma lény, melyet a szerelem

ami a virághoz vitte, rózsává változtatott.

 

S a jövő? Látom a ragyogását, szemében a lehulló

rózsa ellobbanó tüzét és kihunyó parazsát!

Hallom az énekét, ami torkon ragadja és

megöli, ha lesz egyszer tiszta, akárha húros hangszernek

amelyre nincs se szó, se vers, se bánattól olajos szem

a világ szépségén bánkódó panasza.

Érzem az egymásba nyíló zárt kertekben

az éden útvesztőjének édes illatát.

 

Tudom, milyen árnyékban érzi növekedni magában

a kiteljesedést: szárnyat bont, holott csak szirmát hullja

illatot bont, mintha jövőt, és amíg csivitel

lehull belül s a gallyak alá meleg, piros szőnyegként terül.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük