A lassú nézés eredménye, hogy képes leszek érzékelni azt a lakást, amelyben a punk művészember lakott. A szobafalak nem egyszerűen elkoszosodtak, mivel a festő a megszokott falhasználaton túl ugyanúgy alkalmazza azokat, mint a vásznat és a papírt. A szobafalak tökéletes negatívját képezik lakójuk formájának. Ezekről a falakról Kovács Endre készít fényképeket, s hogy miért, bármennyit töprengek az okról, nem jutok eredményre. Talán, mivel kezdettől fogva nem az foglalkoztat, hogy miként látja Kovács az amúgy megjegyezni valóan eminens képvilágot maga után hagyó, ebből a világból önként távozó piktor maradvány-felületeit, hanem az, hogy bennük miért látja meg azt, ami megjegyzendő számomra is, s nekem úgyszintén kitüntetetten fontos.
Szilágyi Lackóról minduntalan igyekszem írni, hiszen lényeges alakja Veszprém jelenkorának, s mindig azzal a napról napra fokozódó félszegséggel, amelyet rendkívül nehezen tudok definiálni. Azért, mivel vele szemben, talán indokolatlanul, mindenkor tartózkodó vagyok. Az érintetlenség és a megérintettség határvonalán állva szégyenlős, ha nem fiatal az ember, pláne, ha nem tudja, a következő pillanat által kézen fogva hová vezetődik, a szöveg erdejének milyen sűrűjébe vetődik el: marad-e az örökre ismeretlen vonzásában, avagy magába fogadja az a titokzatos, félhomályos szoba, amelybe kizárólag a naivitás ajtaján lehet belépni. A festő, akiről tisztán artikulálva szólni lehetetlen, lehet akár démonikus, de lehet akár az is, akiben egyidejűleg sok-sok lélek lakik. Erről remélem, alkalmas időben beszélni fog a városunk arkangyala, Lackó lélekorvosa.
Aggódok, nem tudom Lackót jól látni. Nem vagyok képes ezt a szakadatlan hadonászó, szüntelen gőzös, az agresszivitás ketrecében hőbörgő férfiút jól egybe számlálni és a dolgainál se nem kevesebbnek, se nem többnek megérteni.
Szilágyi Lackóval igénytelen mondatok segítségével nyílik lehetőség beszélni, merthogy nem marad sosem füle az összetett mondatokra, s a valamiként árnyalt kifejezések arcára sosem kíváncsi. Annak lehet nála sikere, aki megmunkálatlan szavakkal csörömpöl az ő erős zenékhez szoktatott dobhártyáján. S diktatórikus kifejezéseket alkalmaz az ő gyalulatlan lelkének ostromakor. Ő maga úgyszintén drasztikus és kegyetlen, dinasztiákat emlegetve kurjantgat megszólítója felé, s mintha bármely megállapítása kizárólag a férfi szaporodás szervrendszere és a felemás kéjérzetek kapcsán születnéne. Olyannak lehet nála érvényesülése, aki permanensen kifejezésre jutatja, hogyan és milyen brutalitások megjelenítésére ad módot ez a kibaszott, penetráns élet, éppenséggel az, amelyet Lackó nap mint nap él. Miféle módon kúrnak a szavakkal azok, akiknek feltehetőleg nincs részük a nyelvtanilag pontos, körültekintő mondattal árnyaltan kifejezhető szeretkezésben? Lackót kegyetlen nyelv förgetege csapdossa, mintha az illene ahhoz a testfelülethez, amely révén erőszakos megjelenésűnek hiszi vélni magát. S Lackó nyelvhasználata mögött fel-felsejlik a hámló testfelületű, ütések, horzsolások, dörzsölések, szúrások és vágások foltjaitól, emléknyomaitól színes tarkaságával megnyugtató és elborzasztó létezés, amely testvérére lelhet akár a hajdani veszprémi szobrász Csikász Imre, akár az író Cholnoky Viktor élete maradványaival.
Sprőd a nyelvezete, miként a testnyi méretű lelkét kitöltő fizikuma se más. A szervezetét határoló ruha, festék, viselet s mindaz a dolog és anyag, amelyeket hajlandónak mutatkozik ruhának, festéknek és viseletnek tekinteni, hars és szennyes, a közízlés valamennyi formáját sértő. Testékszerei pedig nem csupán az ajkát, a nyelvét, az orrát, a fülét, s meg minden kiálló szervét lukasztják át, hanem a lelkét is, arról azonban sosem merem kérdezni, mitől, hogy nem tart a fémtűk, csattok, kapcsok által okozott ennyi fájdalomtól, miért, hogy ennyi villogóan nagyszámú fájdalomra van szüksége, s miért éppen kínokkal és szenvedéssel határolja körbe hol vaskos, hol keszegsovány testét, többnyire kalácspuha arcát, hogy az egybe maradjon?
Borotválatlan egy alak, és a sörték többnyire a bőrén befelé nőnek, s okozzák viszketegségét. Sértő és szúrós az otthona is, ha belépsz hozzá, érzékeled, milyen a befordított sündisznóbőrt hinni otthonos odúnak. Családi életének tere sündisznóbőrből összetákolt bélletű lelencház, amelynek az jut legfontosabb feladatául, miként a szögekkel átütött, derékra szorosan felkötött szőrövnek az önkínzásban járatos aszkétát, a lakót szüntelen emlékeztesse lelenc mivoltára. Ez a lakás nem lepusztult, kizsigeret (mi más lehet az életbe hajított, szegény ember lakása), hanem extravagáns gyötrő szerszám, amely nélkül Lackó élete nem tartható fenn.
Az egyszerű mondatok többnyire ellopják a világ javát. A jó reggelt-ből eltűnik a pirkadat, nem szólva a pitymallatról és a virradásról, hogy csak a dolgok elejét említsem. Az összetett mondatok pedig olyasmit tehetnek a köszöntéshez, amely a köszöntőre inkább lesznek jellemzőek, mint ami ildomos a köszöntő és a köszöntött távolságtartó viszonyában. Nincs nyelvem, állapítom meg, elmondani Lackót. Ha megállapításaimat, kijelentéseimet és töprengésemet átolvasom, akkor kimarad – látom – a szövegből az elesett embert. A düh és az indulat mellé álló Szilágyi mellől eltűnik a mindenség! Mitől, hogy végezetül Szilágyi maga is olyan kaotikus megjelenésűvé válik, mint az általa méltatlankodva figyelt és elviselt univerzum.
Szilágyi Lacit, de a festményeit sem, nem viszem el a szülőfalumba. Nem úgy, mint a mise-baritonú Baka Istvánt, az amúgy ugyancsak megszokhatatlan költőt. Vagy másokat. Szilágyit, talán mert nem tud tekintettében tartani, nem képes rám tekintettel lenni, szégyellem tág tekintetű falvamba elcipelni, így hát megelégszem azzal, hogy magam hordok hozzá értőnek gondolt, képvásárló embereket. Magam helyett másokat kínálom számára. Zalán Tibort, Füzi Lászlót, Arató László tanár urat, másokat, akik jobban érthetik talán őt, mint énmagam.
Szilágyiban nem lehetek soha biztos, nincs benne semmi bizonyosság, csonttalan a lénye. A lakása sem más, ha megmaradt volna úgy, ahogyan elhagyja. A mi kultúránkban azonban ilyesmi nem nagyon szokásos, amit szemétnek, lomnak, feleslegesnek gondol az utókor, kihajít, s mindazt megőrzi, amely véleménye szerint a főhőssé emelkedő tulajdonos megjelenítéseként használhatónak, ildomosnak gondol. Azok után, hogy lakójától megürül, Szilágyi lakásában érintetlenül csupáncsak a falak maradnak. A falak őrzik leginkább a múltat, azok változnak legkevésbé.