Intervenció Kovács Endre kiállításához
Ezek a képen alig két éve készültek, s éppen itt, az alsóőrsi református templomban.
A képsorozatról, túl azon, hogy példaadó módon nem Kovács Endre teremtő személyisége kerül előtérbe, sok momentum mondható el. A sajátos minimalizmusa. A monumentalitása. A nyugalma. A nagylélekűsége. A metafizikája. A világba behelyezettsége. Továbbá az, hogy falusi protestáns templomokhoz méltó benne az egyszerűség és a rend.
A lassú nézés a szem tulajdonosát megajándékozza a nyugalommal, a részletek harmóniájával, tulajdonképpen az időtlenség érzésével. Abban a faluban, ahol gyermekkoromban éltem, s amely település oly sokban hasonlít ehhez a községhez, nos, a faluban, nyáresténként, már a csorda érkezte után, amikor elül a por, és hűvösül a levegő s a magányosan járó éjszakai szenderek helyben függeszkednek az illatos petúniatölcsérek illetve a faládákban nevelt leanderbokor nyíló, rózsaszín virágai előtt, a kiskapu melletti lócán, itt és ott is, emberek jelennek meg, letelepszenek, s nem arra várnak, hogy beszédbe elegyedjenek a ritkán elhaladó, fáradt léptű járókelőkkel, hanem hogy megszemléljék azt, amit tegnap, és tegnap előtt, s azelőtt is alaposan megnéztek már. A változatlanságot. A változást. Azt a helyszínt, ahol nem ígérnek semmit, s ezért, hogy ki mit teljesít, azt sem kell ellenőrizni.
Ahogy az öregek figyelték a dolgok állását, azt sokat tanulmányoztam magam is.
A lassúan nézést, azt hiszem, tanulni kell.
Kínai utazásom után, felnőttként fogom ismét azonosítani a lassú nézést. A kínai kertek némelyikébe, ahová, ha tehetem, minden meglátogatott faluban elmegyek, gyakran találkozom vénséges vén apókákkal és anyókákkal, akik magányosan üldögélnek, oly időtlenségbe burkolózva, mint akik tökéletesen eloldódnak a világtól, megfosztódnak az érzékeléstől. Tekintetük sincs, nem hogy szempillarezdülésük, sóhajuk, moccanásuk – hiszem mindaddig, mígnem, hogy közelükbe érek, nem tapasztalom ennek ellenkezőjét. Jelzik, hogy figyelnek, rég követik tevékenységemet, mindent tudnak rólam, ami csak testem, mozdulataim, ténykedésem leolvasása által ismerhető. Akkor azt gondolom, átlátszó, papírvékony szemhéjuk alól figyelnek. Mivel fényképeket is készítek róluk, újabban, a képek tanulmányozása révén arra figyelek föl, hogy ezeknek a véneknek nincs szemfehérjük. Csak a pupillájuk látszik elő a szűkre húzott szemhéjuk alól. Az ázsiaiaknak belső szemzugukban egy redő is van, az teszi lehetetlenné, hogy villogjon a szemük, de az én figyelőimnek, ezen túl is, tudom, szűkre fogott tekintetük van. Emiatt nem érzékelem, ha néznek.
Falum öregjei, akik a kispadokon ülnek esténként, régen még úgy vélem, azért, hogy meditáljanak koruk, sorsuk vagy a történt és meg nem történt dolgok felett, s mára hajlok arra, hogy azt higgyem: szemük, hogy alkalmassá vált a lassú nézésre, leszoknak az egyéb nézésekről.
Lassított nézésre nekem, gyerekként vasárnapi reggeleken van alkalmam. A nap azzal kezdődik, hogy észlelem: arasznál nem terjedelmesebb fehér fénycsík jelenik meg a szobám falán, amely távolodik tőlem, percről percre húzódik a sarok irányába. El- és fölmászik a falon. A fal, ha jól emlékszem hengerelt, mégpedig a halványsárga alapon zöld indás. A délelőtt centrumába igyekszik a fényhernyó, amely hamarosan a szivárvány színeit mutató sávvá szélesedik, majd szétesik közönséges fénnyé. Megérkezik a nappal.
Az általam egykor személyesen nekem szóló csodának minősített optikai jelenséggel a szoba, amely a gyerekkorom szobája, az összes napfényes reggelen megajándékozhatott volna, én azonban egyes-egyedül, fejedelmi fogadás rendje szerint, a hétvégeken fogadom a jelenést, akkor ugyanis a szokásosnál később ébredhetek s kelhetek. A szivárványteremtéshez a délkeleti szobafalon nyíló, napfény sugarát befoglaló szellőzőablak és az asztalon álló súlyos, csiszolt ólomkristály hamutartó a szükséges kellék, én, a gyerekember azonban nem. Meglesem egykor, s mély csalódással tölt el, hogy megfigyelői jelenlétem nélkül is szivárvány keletkezik a szobafalon.
A dolgok középpontja felé ekként irányuló tekintetem tovább élesedik a templomban. Lévén annak idején sem a református gyülekezet, sem a lelkész úr, sem Isten nem foglalkoztat, a templom falának nézésével töltöm időmet. Az istentiszteleteken a szivárványból egy darabnyi mindig ott van. Nyomába szegődő tekintetem a mészrücskös fal változatos felületét: a meszelő szőrszálainak nyomát, mészgöböt, örvénylő vagy hullámos festékcsíkot, repedést, hasadást, szakadást, spáciumot, hézagot, rést, fúgát, foghíjakat, nyílást, hiányt, térközt fedez fel azok után, hogy a hét színre szétbomló fényfolt az ablakokkal közölt falon is átmászik. A templomban fordított helyzetben élek: ott a szivárvánnyal kezdődik a jelenés, majd lassított foltnézéssel végződik a délelőtt, az ámenig.
Azon a falon mindezen kívül azóta sincs semmi egyéb.
Nem oly régen, egyik esten, az író pályatárssal, amikor megvalljuk egymásnak költői létünk mélyvizi titkait, a történetünk akként folytatódik, hogy barátom a rejtekhelyéről előhoz egy jól megkötött, rajztáblányi mappát, amelyből, mint októberi elszíneződésű vadmeggyleveleket, nagylapos, színes fotókat tereget elém. Egyetlen bácskai égbolttal betetejezett ház szobáinak faláról készült felvételek kerülnek elém. Egymás alól évtizedek különböző festékrétegek tűnnek elő, siennavörös, románkék, földsárga és vakító szíkfehér foltok, de főként az amőbaszerű pecséteket elválasztó seszínű peremek, karimák, szegélyek. Átázott és megszáradt papírlapok, koloritját elvesztő térkép, pincemélyi penészfoltok – a szétromlott házfalat birtokába vette az idő, hogy mindazt, amelyet az emberi kultúra teremtett, visszasajátítsa az érzéketlen, élettelen, s az ember által ennek révén változtathatatlannak elgondolt világ számára. Miközben palicsi barátom szivárványszínű tekintete rendkívül lassan, tétován, meg-megbotolva siklik a faldarabok fényképein, egyikről a másikra, a harmadikra, látom azt is, hogyan nézi ő a mikroelemeiben megmaradó, alig érzékelhető, alig sejthető, alig érthető életet. Látom, hogy keresi a falhulladékban az egyszeri, s az elmúlt időkben visszamaradt lakók életét, a szétomlott ház maradványának kérgét, a maradék lelket. Tekintete minduntalan keresi a dolog sűrejét, meglehet, nem több az egyetlen matematikai képletnél, a megkormozódott, ámde az éjszaka csillagfényénél kiexponálódni képes mészrögnél, avagy nem egyéb a keresztények istenénél.
Tapasztalataim ellenére nagyon lassan tudtam meg, léteznek lassítottan néző emberek.
Ma már azt is tudom, adódik dolog, amit csak lassított nézéssel szabad nézni, s akadnak látványok, amelyek kizárólag a lassúan nézők számára léteznek.
A lassú nézés eredménye, hogy érzékelni tudom azt a lakást, amelyben valaha egy punk festő lakott. A szobafalak nem egyszerűen elkoszosodtak, mivel a festő a megszokott falhasználaton túl ugyanúgy használta őket, mint a vásznat és a papírt, de tökéletes negatívját képezik a lakójuk formájának. Ezekről a falakról nem oly régen Kovács Endre fényképeket készített, s hogy miért, bármennyit töprengtem az okról, nem jutottam mindeddig eredményre. Kezdettől fogva valamiért nem az foglalkoztat, hogy miként látja Kovács az amúgy megjegyezni valóan eminens képvilágot maga után hagyó, ebből a világból önként távozó piktor maradvány-felületeit, hanem az, hogy miért látja meg bennük azt, ami számomra is megjegyzett, nekem is kitüntetetten fontos.
A spontánul teremtődött, a mindennapi festőéletre visszautaló falfelület ugyan nem az artisztikum (jelenlegi) elvei szerint alakult mű, amelyben a festő szándékai megragadhatóak, de számomra – aki örömét leli a tépett falragaszokban, málladozó falak foltjaiban, régi, színesre mázolt deszkák repedéseiben – mégis alkotásnak tetszik. Kovács sem látja ezt másként.
Nem olyan régen, mert megnézhettem egy képsorozatot, azt, amelyet most mutat be a Mester, az derült ki számomra, hogy Kovács Endre vonzódik a ’rátalált látványokhoz’. Azokhoz, amelyek nem a fotós szeme és keze és fényképezőgépe közreműködésével jönnek létre, amelyeket nem is a képkészítéskor működésbe jövő elme konstruál, hanem amelyek amúgy is léteznek, merthogy a világ vélük tökéletese, s amelyek lassú, odahajoló nézés nélkül nem válnak megláthatóvá.
(Alsóőrsi református templom. 2010. július 24 – október 1.)