Onagy Zoltán: A vándorló író

Tiszatáj online, 2015. 02. 25.

 

 

– Azt mondod: „Európában szinte minden országban megfordultam, és Afrikában és Ázsiában is néhány helyen.” Miért? Mi visz ki az útra?

– Szeretek utazni, érdekel a világ. Hol ilyen, hol amolyan okkal.

– A 21 rovinj idővel útikönyvvé változott, találkoztam olyan ott üdülővel, aki a nyaralását a könyv mentén szervezte meg. A „rovinj” az első, amikor szinte kötelezvény az utak tisztázó-követő megörökítése?

– 21 rovinj-t az alkalom szülte: a városba emigrált szerb író egy meditálásra alkalmas apartmant talált számomra. Az első pillanattól kezdve nem volt kétséges, hogy olyan (amúgy több mint 2 ezer éves) helyre csöppentem, ahol az írás és az élet azonos, s ahol az a civilizáció, amelynek a terméke vagyok magam is, él és hagyja a tagjait élni.

– Azután azt mondod: „Kína, azaz Yünnan új embert csinált belőlem, kétségessé vált a korábban fixnek vélt identitásom.” Hogyan tette ezt Yünnan? Mára mennyi maradt az „új emberből”?

– Minden megmaradt, ami Kínában belőlem teremtődött: továbbra is az izgat, hogy az okozatot miféle okok sereglete formázta meg. Ázsiai utam óta az állítások helyett a kérdések, a kérdezés szabadsága és alkémiája vonz.

– Ugyanitt mondod, azóta is gondolkodom a miérteken: „Amikor Krasznahorkaival beszélgettem, különös, hogy őt inkább a mai napig kiadhatatlannak bizonyult jeruzsálemi esszéim érdekelték, mint a Tibetalji-indokínai élményeim iránt.” Két kérdés. 1. Lehet, hogy két író személyes élményei egyazon különleges területről ég és föld? Jobb kerülni az egyeztetést? 2. Valóban nehezen talált kiadóra a Jerusalaim? Van ennek értelmes magyarázata? Ugyan mi magyarok úgy tudjuk, hogy a Pilis a világ csakra-közepe, de valami okból Jeruzsálemre a világ vallási központjaként gondolunk.

– Nem tudom, nem érdeklődtem Krasznahorkainál, mit gondol, már ha ismeri, a kínai szövegeimről. Azóta sem vetődött fel bennem ennek az igénye. A Jeruzsálem-esszék izgattak, már csak azért is, mert reflexiókat váltott ki belőle. A könyvkiadói illetve a kiadók által képviselt olvasói befogadatlanság okait, előzményeit szerettem volna föltárni. Bár ahogy arra rájöttem – Jeruzsálemben nem a három világvallás szent helyét látom, hanem az emberi gondolkodás néhány sajátosságát, amelyek megteremtettek egy-egy vallást, amelyek mítoszköröket építenek föl, s amely emberi sajátságok rabjává teszik a teremtőiket – menten érdektelenné is kellett, hogy váljanak magam számára.

– Mi a legfontosabb különbség az útikönyv és az úti esszé közt?

– A szerző. Az esszéknek van auktora.

– Rajtad, utazási szokásaidon változtatnak a kötelező feladatok, netán a műfajt szorítod be írói gyakorlatod alá, művelődéstörténészi, biológusi vénád figyel és tombol, a szakmaiság át-átveszi a hatalmat a kíváncsi utazótól a gyeplőt?  

– Az utazás szabad vállalkozás, s ha az utazás egyben szövegesülés is, akkor a versben/esszében/novellában bármely képességem képes érvényesülni. No, de ilyen önmegvalósítás alig néhány alkalommal jött létre.

– Az író mindent megír, ami fontosnak tűnik. Bizonyos utak mégis jobban járnának, ha nem kapnának konkrét ácsolatot. A paradicsomi azért, mert ami szép volt, idővel szebbül, a rossz pedig elsüllyed. Minden út sorsa az, hogy az író visszamenőleg megforgassa utoljára, és mindent lásson, a memória azt is kidobja utólag, amit futtában nem vett észre? Feldolgozás közben pontosabb a raszternéző? Értelmet kapnak olyan elemek, amelyeknek eredetileg nemigen voltak?

– Az úti esszékhez a hazaérkezésem után ritkán nyúlok hozzá, esszenciálisan pedig sosem. Mindaz, amit jártomban-keltemben nem hasznosítok, az már rejtetten marad vagy a feledésbe hull.

– A következő kérdés illogikus, mert a dolog kétfenekű, ami balsikerű az utazó, gyümölcsöző az író számára (de hátha akad egy jó rossztörténeted): volt olyan fontosnak induló, ám sikertelen utad, amit jobban jársz, ha nem írsz meg?

– Sokáig azt hittem, hogy mert az Adria-élményeimet többször megírtam, ezért az a büntetésem, hogy nem lehetek azon a tájon otthon. Már tudom, nem így van. Arra vagyok jelenleg kíváncsi, ha a rajongott díszleteket elbontom, mi marad a helyből és belőlem.

– Régen szerettem volna megkérdezni, hogy az utazás alatt született könyveid simán férnek el a műfaji sokadalmadban, ami szerettél volna művelni?

– A műfajtalan könyvekben hittem, a szövegirodalom neveltje vagyok. Kép és szó, líra és próza, tárgyművészet és előadóság együttesét vallom – gondolj csak az itthoniak közül Tolnai Ottóra, hogy ne nemzedéktársat nevezzek meg. Másrészt könyvet írni úgy, ahogyan a Cholnoky fivérek tették, veszprémihez méltó feladat. Én ezt az örökséget tudatosan vállalom.

– Van ennek az egésznek irodalmi előképe? Csak én nem ismerem?

– Lénárd Sándor munkásságában föllelhető.

– Juhász Ferenc ír parádés, különleges, meglepő előszót a könyvhöz? Hogyan szerezted meg?

– Megkérte rá Csányi Vilmos.

– Túl a személyes alap- és sorozatszempontokon: mi a Jerusalaim-kötet elsődleges célja?

– Jeruzsálemhez kizárólag műveltségi ismeretek fűztek. Nincs hozzá vallási közöm (bár ha vallásos lennék, akkor legszívesebben moszlimmá válnék), helyismeretről se számolhatok be (bár jól ismerem a középkori Jeruzsálem-mozaiktérképet, most éppen Esterházy Márk-könyvének borítóján vehettem szemügyre), de vonzódom a mediterráneumhoz, a vallásokat, az írott források labirintusában sem tévedek el, a várostörténetek amúgy is egyetemi kurzusaim egyikéhez tartoznak, és nem zárkózom el a tapasztalatoktól. Jeruzsálem sorra került éppen, jött a tanítványi noszogatás és útitársakban, barátokban sem volt hiány. Mindezek miatt nem célja volt a város-kötetnek, hanem ideje. Éppen annyi korszak, amennyit ott tartózkodhattam. Az pedig furcsa fintora a sorsnak, hogy bár mindeddig az utazás-esszéim a helyszíneken íródtak (hosszú időket tudtam itt is, ott is lenni, írni mentem mindig, magamat megtapasztalni), a Jeruzsálem-kötet azonban itthon. Ez volt az utolsó Veszprémben írt kötetem. Odakint naponként följegyeztem 10-10 szót, s azok egyike lett itthon egy-egy esszé magva. Szonettszerű szerkezetét a kötetnek – benne a mikrokozmoszra és a makrokozmoszra történő utalásokkal, az aranymetszés megpendítésével – ezzel magyarázom. (Ha már ezt a teremtési szempontot elmondtam, itt hagyom. Tudom, éppen egy mondattal korábban, súlyos illetlenséget követtem el.)

– Van olyan – az út világáról, a benne megtalált múltról szóló – könyved, amelyiken egy betűt nem tudnál változtatni?

– rovinj 21 óta hiszem, hogy lennie kell ilyennek. De nem ellenőriztem. Nem olvasom el a megjelent könyveimet, nincs rájuk időm s ha lehet, az újabb kiadások gondozását sem vállalom magamra. A versek – az útversek- azonban mások. A római versek között a teknősbékás, a Tartarughe-szökőkút teréről írtat – a Válogatott versek kötetében jelent meg legutóbb – ahányszor olvasom, annyiszor át is írnám, csak éppen nem vagyok rá képes. Ha majd egyszer összeállítok egy zsebbe férő, egészen apró, gondos nyomdai munkával kivitelezett könyvecskét – mondjuk az utolsó könyvet, s – mondjuk az életem legfontosabb tizenkét helyszínéről, akkor lehet, kényszerítve lennék az átdolgozására.

– Csak azért kérdeztem, mert arra a döntésre jutottam, hogy nem halhatok meg anélkül, hogy megnézném Jeruzsálemet. Mivel több ez a kötet, mint az eddigiek? Yünnanba például eszembe sincs menni, de a horvát tengerpartra sem.

– Ismered a Bovaryné én vagyok-effektust. Jeruzsálem én vagyok. Úgyhogy barátsággal biztatnálak arra, hogy idejében nézzed meg Jeruzsálemet, s ne akkor, amikor szaporán toloncolnak az örök, mennyei városba. Amúgy éppen ennek a tudatosulásában más ez az esszéregény (igen, van emberhős és van történet is, s van hozzá saját beszéd, mondhatod tehát, hogy regény). A hősöm pedig természetesen lemondott ama hősi hitről, hogy mindent tud, s ámbár amit tud, az a műben követett pillanatokban fölér a mindentudás teljes képviseletével.

Ehhez azonban kellett a Yünnan-élmény. Annak a megtapasztalása, hogy egy művelődéstörténeti korszak éppenséggel európai figurája vagyok, valahonnan a sokféle kulturális örökséggel megáldott Közép-Európából, s férfiként. És persze a rendíthetetlen meggyőződés is abban, ha fegyelmezetten fókuszálom a helyzetemet, akkor ezt a státust tökéletesen képesnek bizonyulok – a korszaknak megfelelő tökéllyel – szövegesíteni.

– Olyan képet kap az olvasó, mint amilyet elképzeltél? Én – többedszer jutva el Az ima háza című záró képsorozathoz – többedszer érzem úgy, mintha a zárást az olvasóra bíznád. Mintha kérdéssel elúszna az esszéregény, nem döntöd el, a folyamatosan zajló liturgia, tehát a rendíthetetlen hit, ami korlátok közé zárja és irányítja a bizonytalan embert, netán a hiánya teszi élhetőbbé az életet. Melyik?

– Az író szerencsére nem mindent tudó alak. Bár én az eddig életem alatt találkoztam elég író-orákulummal, vátesz-íróval és kényszeres literátorral, akik közös tulajdonsága személyiség belsejében fölnövesztett a polihisztorság, az ilyen emberektől igyekeztem távol tartani magamat, mondjam azt, hogy nem tudok az ő módjukon sem válaszolni az eldöntendő kérdésedre. Én olyannak gondoltam el a kötet végét, amilyennek megírtam, ezen nem is akarok változtatni. Ha rálépsz a levegő grádicsára, akkor az a fontosabb, hogy lépsz, és nem az, hogy máris súlytalanul ellebegsz a paradicsomba vagy a pokolba: a lépésnek nem fontos a lépésen túli cél, annak oka a levegő lépcsőfokának az akarása, az hogy igazold: létezik. Az a lépés nem több egyetlen bizonyító erejű lépésnél. Amúgy az olvasóra semmit sem bízok: hiszen én vetettem papírra a betűket – és máris helyesbítem: én koppintottam a billentyűket meg, hogy kikerekedjenek belőlük a mondatok, amelyek együttesét, számomra áttekinthetetlen módon, egy memória vette őrizetébe. Szóval a körülmények furcsa terméke a szövegem, és a körülményeknek egyetlene az, amit én énnek nevezhetek. Összetevőit meg sem tudom számlálni, de ott van köztük egy evolúciós termék, amelynek nem csak életideje, meghatározott létezési időszaka van, de biológiai státusza, társadalmi közege, kulturális öröksége, szellemi pozicionáltsága, civilizációs felkészítettsége s miegymás is. A pillanatok tele vannak elhalt történetekkel, amelyeket végeredményeknek mondunk, s eldöntetlen jövőkkel, amelyekből vagy lesznek históriák, vagy nem. A szépirodalom – kivéve a modern verset – megszokta, hogy abban minden elkezdődik, minden véget ér, okok és okozatok hálózatát vázolja fel, amelyek hősök mentén mondódnak el – és nincs hordozó, megjelenítő anyaga. Nem ettem meszet, hogy a huszonegyedik században és éppen hatvan évesen bedőljek a nagy potrohú irodalom mítoszának, ilyesmiben nem hiszem, mindezt avíttnak, mi több nevetségesnek látom. A világunkban események sora van, amelyet jobb esetben tudatosítunk és átélünk, de hogy mindennek értelmet is tulajdonítsunk, megmosolyogtató. A magyarázó erejű történetek – hogy erre elementáris igénye van az embernek, tudom – maradjanak meg a múltat kedvelőek számára. Végeredményként: én nem tudom, hogy a Jerusalaim-olvasó által elképzelt beszélője mit akart akkor, amikor az esszéregény zárásakor a szüntelen liturgia lehetőségét éppen úgy felvetette, mint a közösségek törvénye kívüliségét. Én arról beszélek félszáz éve, hogy nem tudom, mi van az utolsó mondatom után.

Onagy Zoltán