http://irodalmijelen.hu/?q=node/4835/
Géczi János: Sziveri, amikor személyesen megismertem, utólag látni, már nem pályája kezdetén, hanem a delelőjén tartott. Zalán volt az, aki révén találkozhattunk, s nem csupán vele, hanem a családjával is. Ami benne számomra imponált Sziveriben, az a nagyléptűsége. Az idegenből érkezett friss tekintetűsége: miként nem vett észre dolgokat, s másokat pedig miként tett meglátottá. Ahogyan szerkesztett: a tekintélytelensége. A költői ízlése is váratlan volt: nagyon figyelte és kedvelte akkor például Faludy Györgyöt.
OZ: Szerkesztette előbb a vajdasági Képes Újság irodalmi rovatát, azután három – meglep, hogy csak három – éven át a legendás “régi”, azaz első Új Symposiont. A Symposion hatása a korabeli magyar irodalomra ma már megkérdőjelezhetetlen. De személy szerint mit jelentett számodra a lap?
GJ: Az Új Symposion ismerete korábbi. Szegedi egyetemistaként Ilia Mihály adta először a kiadványt a kezembe, majd két vajdasági biológus évfolyamtársam fizetett számomra elő a lapra. Az első irodalmi lap volt, amelynek állandó olvasója voltam – mondhatom, a hazai irodalomra a Sympón keresztül kezdtem figyelni. De magam nem tartoztam a lap szerzői közé.
OZ: Nekem a vajdasági Fórum kiadónál megjelent kötetei közül csak egyetlen van meg, nyilván a korabeli terjesztésnek köszönhetően, viszont ismerem, itt áll a polcon a Mányoki Endre szerkesztette nagy, fekete Minden verse. Két dolog tűnik fel. Az első, hogy nagyon szikárak ezek a versek. A második, hogy élete utolsó harmadában mintha kisorolna az avantgárd alól, mintha a formai dolgokat felváltották volna az emberiek. A betegség megváltoztatta a vershez való viszonyát?
GJ: János valamennyi kötete esemény volt, köztük nagy-nagy irodalmi események is akadnak. Kevés olyan költőről tudok, aki életében képes volt hatni – mármint a barátok körén kívül is. Ő, amúgy szerkesztőként is hatott, erősen hatott a világra, s akkor is, most is voltak-vannak formátumos tanítványai és követői. Az, hogy éppenséggel az aktuális kánonok nem emelik föl, más kérdés: erre is érdemes lesz egyszer választ adni. Emlékeim szerint erről egyszer már próbált nyilvánosan ezt-azt elmondani Bodor Béla: azokhoz a költőszerepekhez, amivel a magyar irodalom mostanság bíbelődik, nem sok köze van Jancsinak, hála az égnek. Nyilván a vajdaságiak önmeghatározását is jellemzi, és az anyaországiak önhitségét ugyancsak az, ami Sziveri ismertségét illetve ismeretlenségét okozza.
OZ: Február elsején már húsz éve, hogy meghalt. Lehet, rosszul követem, lehet, nem értesülök minden kapcsolódó eseményről, de mintha a magyar közönség nem fogadta volna be. A költőtársak megemlékeznek róla, irodalmi díj is született a nevével, túl ezen van még valami örvendetes?
GJ: Nézzed: az íróasztalom fölött, a polcom deszkájának peremére kevés dolog van felfüggesztve. Az egyik: Jancsi kezétől származik. Már halálos betegen írt le két szót, számomra, szerbül, az Adria egyik börtönszigetének a nevét. A másik egy képecske, Torok Sándor grafikája. A harmadik egy hal, Zalán Tibortól. Mondhatom, nincs nap, amikor ne vele is kezdődne el.
Tavaly Sziveritől egy terjedelmes válogatás jelent meg a Varsóban kiadott világirodalmi folyóirat Vajdaság számában (www.literaturanaswiercie.art.pl). Arról az eseményről mintha Pályi András az ÉS-ben tudósított volna… A lapot magam is láttam: Grencsó István fájdalmasan nagyszerű Jancsi-portréja áll a versek élén. Tudtommal ismét szó van arról, hogy Sziveri-verseket adnak lengyelül közzé.
A róla elnevezett irodalmi díj átadása pedig éppen a napokban esedékes!