Igazsága lehet, sejtettem
amiért elhagy. Májusra készült éppen
korai tavasz volt, verőfényben ázott
az utcánk orgonabokra. A másik nevét
is tudta, tőlem: spanyolbodza
ahogyan Babitsét és Kosztolányiét.
Nyelvérzékét dicséri, úgy beszélt
magyarul végül, mint Jónás és Esti Kornél.
Az igazával nem tudtam mit kezdeni
mert tisztelte, túlságosan, a nyelvszabályokat.
Akképpen hagyott el
ahogy. Jobb lett volna, ha hazudik inkább
meggörbíti két végén a horizontot
úgy, miként a tengeren az látható. Vagy leráz
harmatot az orgonafürt, levelét
a száraz tökinda, tinta liláját a levélpapír.
Mint épületet, nem építeném tovább
az emlékét, ahová, ha elkészül
nem lesz bár lakója, be-benézek
reggel árnyékot ébreszteni, avagy délután
a zivatar elől egy akácmézes teára.
Rom marad, tudom, hozzá és neki és érte készült
s befejezetlen, mint ez is és az is.
(Bárka, 2008. 1.)