Vagy, ahogyan a tört vonásokból megrajzolt betű,
miféle, csak az olvasást segíti, nem az írást,
gyepből kinövő tarack fűszál, az amelyik
a dűnében találja sárga magát.
Ami alátámasztja történetünket
mintha könnyed szöveget, nézem a fényképet.
Itt álltál te, ott én, amott unt toposzként
a páncélszürke Északi tenger
és szűnhetetlen fútt az ostendei szél.
Lehull
egyetlen csepp víz a szöveg tükrére
gyűrűzni tovább.
Tisztán olvasható, mert támogat
az emlékezet még, de már veled
Karoling írásjegyem, kit szerettem úgy
hogy kéltek veled a hétéltű napok
és dűltek velem szét a sokholdú bolygórendszerek
le semmi nem írható.
(Népszabadság, 2008. augusztus 9.)